Az időkapu rezdülése még alig ült el, amikor a lábad egy régi, ködbe burkolózó ösvényre lép. Előtted egy vastag, pecsétes boríték hever a földön, mintha csak rád várt volna. A boríték tapintása különös – mintha évszázadok óta őrizné egy titok kulcsát. Kibontva egy fakó, tintafoltos papírt találsz benne. Az írás elegáns, mégis kissé reszketeg, mintha az idő súlya nyomta volna meg a tollat. Ahogy szemeddel követed a sorokat, kibontakozik előtted egy versike, amely újabb útmutatást rejt:

Hidak őrzője küld, hol madár szárnya vezet,
rejtve a fák alatt vár rád a búvó kikelet.
Szabad léptekkel indulj, hol az út véget ér,
jobb oldal hív, amerre a sétány még kitér.
Ha a hídon átkelsz majd, nagy fa alatt megállsz,
madarak suttogják, hol az új utadra találsz.